„Változást akaró Honfitársaim, Kedves Barátaim!
Azért jöttünk ma össze, hazafiak és demokraták, mert egy normális országban szeretnénk élni. Ragaszkodunk a hazánkhoz. És tisztában vagyunk a jogainkkal. Ezért, ha egy kormány rosszul végzi a dolgát, akkor mi nem hazát akarunk váltani, hanem kormányt. Ez a kormány pedig rosszul végzi a dolgát, mi tehát leváltjuk! Orbán Viktor rezsimjének mennie kell, hogy a magyarok milliói maradhassanak és boldogulhassanak – a szülőföldjükön, a hazájukban!
Van, aki már nem lát más megoldást arra, hogy normális országban éljen, mint hogy vesz egy fapados repülőjegyet, és kivándorol egy másik országba. Dolgozni, vagy akár élni is. 500 ezren már megtették. Kétszer annyian, mint ’56 után…
Ez a félmillió ember közel negyedszázadnyi népességfogyásnak felel meg. Közel negyedszázadnyi magyart veszítettünk néhány év alatt… Ezért ma nemcsak arról kell beszélnünk, hogyan küldjük el a kormányt. Hanem arról is, hogy hívjuk vissza azokat, akik az elmúlt 2 évben elmentek innen.
És legfőképpen arról: hogyan tesszük Magyarországot olyan országgá, ahova nemcsak visszatérni lesz jó egyszer, de maradni is. Maradni és boldogulni mindannyiunknak!
2014 után Magyarország fontos üzenetet küld majd minden magyarnak. Minden magyarnak, akit a kilátástalanság külföldre kergetett; meg annak, aki maradt, de boldogulni nem tud: Gyere haza, maradj itthon! – így hangzik az üzenetünk. Gyere haza, van itt jövőd! Ezt üzeni majd az új kormányprogram.
Kedves Barátaim!
Az életnek vannak biológiai feltételei, mint a víz meg az oxigén. De vannak lelki feltételei is, például a remény. A remény, hogy a munkának, a küzdésnek van értelme, hogy a változás jót is hozhat, nemcsak rosszat. Hogy a gyerek többre viheti, mint a szülő: kitörhet abból, amibe született.
Remény nélkül nem lehet emberhez méltó életet élni. A remény ugyanis a holnap sikerébe vetett hit. Ebben nem tudnak már hinni azok, akik az elmúlt két évben elmentek a hazájukból.
És ennek az elveszett reménynek a visszaadásában hiszek én. Erről akarok ma beszélni nektek. És azt szeretném, ha erről beszélnétek majd Ti is, amikor hazamentek. Ezért vagyunk ma itt. Visszaszerezni Magyarországnak a reményt!
Barátaim!
Amire vállalkozunk, nagy felelősséggel jár. Az emberek reménye nem játék. A Fidesz 2010-ben azzal nyert, hogy sok csalódás után újra reményt ígért Magyarországnak. Egy jobb és nyugodtabb élet reményét. De ma már csak a fizetett statiszták nem látják, hogy ez az ígéret beteljesületlen maradt. Vagy eleve hazugság volt.
Ez a kormány nem tudta kihasználni a remény erejét. Nem tudta munkára fogni. Eltékozolta.
Ez Orbán Viktor legnagyobb felelőssége. Reményt kínált, de reménytelenséget hozott. Az az ember, aki valaha a rendszerváltás jelképe volt, ma annak a rendszernek a jelképe, amelyet le kell váltanunk.
Az Orbán-kormány a reménytelenség kormánya! Ezért a mi feladatunk most az, hogy megépítsük és győzelemre vigyük a remény koalícióját. Mert a remény mindig legyőzi a reménytelenséget! És mi éppen ezért fogjuk legyőzni az Orbán-rezsimet!
Barátaim!
A magyarok normális országban akarnak élni. Olyanban, ahol az élet nem a politikáról szól. Hanem a politika szól végre az ő életükről. Olyan országban, ahol szombat délután nem politikai nagygyűlésre kell járniuk, hanem meccsre, moziba, színházba… Például, a Nemzetibe.
Magyarország azonban ma nem ilyen hely. Kifordította önmagából a megosztó politika. Tönkretette a rossz kormányzás.
Tudják ezt a diákok, akik abban sem lehetnek biztosak, hogy szeptemberben elindul-e majd a szak, amelyre éveken át készültek. És tudják ezt a szüleik is, akik szoronganak: vajon bírják-e majd fizetni a tanulmányok árát, vagy belerokkan az egész család…
Tudják ezt az államosított tanárok, akik januárban hiába várták a jogos járandóságukat. Pénz helyett rakodómunkások jöttek, akik elvitték a bútorok egy részét, a nyomtatót, a számítógépet. Mert a Klebelsberg Központnak szüksége van rá.
Tudják ezt a munkanélküliek, akiknek átlagosan másfél évükbe telik, mire újra találnak maguknak munkát. És közben a kormány három hónapra zsugorította a segély idejét. másfél év küszködése áll szemben 3 hónap törékeny biztonságával. Ezt adta Magyarországnak a reménytelenség kormánya.
Tudják ezt a minimálbérből élők, akik ma 11 ezer forinttal több adót fizetnek havonta, mint 2010-ben a válságkezelő kormány idején – ugyanakkora bérből.
Tudják ezt a közmunkások, akiknek a kormány azt üzente: a minimálbérnél is van még minimálisabb: 47 ezerből is meg lehet élni…
Tudják ezt a vállalkozók, akik a növekvő közterhek és elapadó hitelek miatt újabb és újabb embereket kénytelenek elbocsátani. Akiknek nemrég 22 ezer forintért újra meg kellett adniuk a lakcímüket, meg az édesanyjuk nevét, különben több százezres bírsággal néztek volna szembe.
Tudják a devizahitelesek, akik minden reggel rémülten nézik, hogyan zuhan egyre mélyebbre a forint, és ma már háromszázzal szorozzák meg minden adósságukat, mert a miniszterelnök nem árulja el, ki lesz az a kompetens ember, akit a Magyar Nemzeti Bank élére kíván jelölni.
Tudják ezt az egyetemisták, akiket a kormány már az alkotmányban kíván röghöz kötni, mint egykor a jobbágysággal tették a mai urak elődei. Ők hétfőn az utánuk jövő generációért is tüntetnek. Nagyra tartom a szolidaritásukat és mi is szolidárisak vagyunk velük!
És még valakiknek üzenjünk tapssal, mert tudják ezt az Éhségmenetben a város felé közeledők, akiket innen is üdvözlök és kitartásra buzdítok! Szeretném, ha tudnák: szolidárisak vagyunk velük!
És végül, tudják ezt a nyugdíjasok, akik a csökkentett rezsit adóval terhelt sárga csekken fizetik be. És akik aztán a boltban a hétvégén drágábban veszik a kenyeret, mert a pékek rezsijét viszont felemelte a kormány.
Tudja ez ma már jól mindenki. Tudják, hogy a valódi rezsicsökkentéshez csak a »rezsim csökkentése« vezet majd el.
Kedves Barátaim!
Az elmúlt hónapokban azt is megtanultuk, hogy a rezsim megoldások helyett mindig csak bűnbakokat talál.
Tudjátok, október 23-a után azt mondtam a gyerekeimnek, most egy darabig majd kevesebbet látjátok az apátokat… De végül nem így lett. A gyerekeim ugyanis busszal járnak. És én ott vagyok a buszok hátulján. Meg persze a hirdetőoszlopokon, az óriásplakátokon, az újsághirdetésekben. Többet látnak a nagygyerekeim, mint korábban!
Tulajdonképpen megtisztelő, hogy az Orbán-Simicska kettős eddig több mint 200 millió forintot fordított az ismertségem növelésére. Csak hát, rossz tudni, hogy ezt közpénzből teszik. A Ti pénzetekből! De a hirdetőtáblák bevétele a Simicska-birodalmat erősíti. Úgy látszik, van, akinek még a lejárató kampányok is extraprofitot jelentenek.
Persze nem olyan vicces ez. Mert, ha a gyerekeim elolvassák ezeket a hirdetéseket, akkor hazugságokat látnak. Hazugságokat az édesapjukról.
Olyasmiket, amiket sohasem tettem meg. Olyasmiket, amiket nem tervezek megtenni. És olyasmiket, amiket Orbán Viktor tett meg, nem én!
De ha Orbán Viktor engem tekint kihívójának, ha tart tőlem: megértem. Adok rá okot, megígérem! Csak hát fölösleges dolog ezért álcivilek báránybőrébe bújni.
Jöjjön az Elnök úr és bizonyítsa be, ha tudja, hogy a minimálbér ma többet ér, mint 2 éve!
Bizonyítsa be a fideszes településen élő polgároknak, hogy én akarom bevezetni az ingatlanadót: és amit a házért, a kertért most fizetnek, csak képzelgés – mondjuk, tündérmese!
Mondja el Magyarország polgárainak, hogy kik tették le azoknak a fejlesztéseknek az alapköveit, amelyeknek a szalagjait ma ő vágja át!
És mondja el azt is: 3 év múlva lesz-e szalag, amit bárki is átvághat? Lesz-e gyár, új munkahely, amit felavathatunk?
Mesélje el azt is, milyen volt Kecskeméten a Mercedest vezetni! És ne felejtse el hozzátenni azt se: melyik kormány idején született döntés, és mikor kezdődött a gyár építése. Mikor volt az, amikor a befektetők még jöttek ide, nem pedig mentek innen?
Mutassa be, hogy a mi nemzedékünknek majd miből fizeti ki az állam azt a másfél havi nyugdíjat, amit a nyugdíjpénztárak államosításával elvett tőlünk!
Orbán Viktor egy másik Magyarországot látna, ha nem csak a saját tévéjét nézné. Ha nem csak a saját rádióit hallgatná és nem csak a saját újságjait olvasná. (Igaz, egyre nehezebb a dolga, hiszen alig maradt már tőle független médium.)
Ezért hívom, a pozíciója iránti illő tisztelettel, hogy – ha már így megszólított – akkor jöjjön el, akár a saját tévéjébe és tegyük tisztába a tényeket és a hazugságokat! Álljon ki velem, és én majd szívesen szembesítem azzal a másik Magyarországgal. Az igazi Magyarországgal!
Kedves Barátaim!
Tudom, sokan mondják, hogy technokrata vagyok. Vajon mire gondol, aki ezt mondja?
Hogy szakember vagyok? Olyan, aki a politika belterjes világán kívül, a való életben, éles helyzetekben nőtt föl? Ott vált vezetővé? Ez igaz. Ezt vállalom.
Hogy nem vagyok hajlandó gyűlölni az ellenfeleimet? Hogy engem csak az érdekel, mit mond a másik, és miért mondja. Nem pedig az, hogy ki fia-lánya, honnan jött és kire szavaz, miben hisz? Igaz. De szerintem ez kell ahhoz, hogy megértsük egymást és véget vessük a süketek párbeszédének.
Hogy számomra minden csak üres szó addig, amíg valaki józan számításokat nem tesz mellé? Hogy nekem attól még nem szakpolitikai program valami, ha egy párt azt írta a borítólapjára. Ez igaz, nekem bizony minden ígéret mögé fedezet is kell. Forintra-fillérre kiszámolt terv arról, hogy hogyan jutunk A-ból B-be. Jó szándékú kritikusaim gyakran, néha tanácsadóim is, vitatkoznak velem emiatt. »Gordon, nem kell a sok aprómunka. Állj ki holnap három hangzatos ígérettel és mondd azt, hogy ez a programod. Senkit sem érdekelnek a részletek, csak a kommunikáció. Mondd, hogy kész a program és akkor kész a program.«